Több, mint 10 évvel ezelőtt büszkén vonultunk ki a pécsi Syrius Kutyaiskola kapuján, Sára nevezetű német juhás kutyánkkal együtt, mivel a „SYRIUS Engedelmes Kutya”-vizsga feltételeinek mindketten – a gazda és a kutya is – megfeleltünk.
Nem mondom, volt egy kis munkánk együtt, amit nem is munkának hívnánk, hanem szórakozásnak, vagy méginkább családi összejövetelnek, ahol a család alatt a Syrius Kutyaiskola üzemeltetőit, oktatóit, a kutyagazdákat, és a kutyákat értettük, és értjük ma is.
Mi úgy döntöttünk, hogy egy igazi családi kutyát szeretnénk, aki barátságos, nyugodt, szeretnivaló, és az alapvető engedelmességi feladatoknak, vezényszavaknak feltétel nélküli végrehajtója.
Sára 12 évet élt velünk, és volt egy befogadott „utcalányunk” is, a Folti névre hallgató amstaff (amerikai staffordshire terrier), aki ugyan nem járt sem kutyaóvodába (ami meg is látszott rajta – de erről majd később), sem kutyaiskolába, és az engedelmes tanfolyam tananyagát is a Sárával történő gyakorlás során vette magára, mert látta, hogy leesik néhány jutifalat annak, aki szépen ül-áll-fekszik, kulturáltan szórakozik… 🙂
Sajnos, a két leányzó már nincs közöttünk, a kertünkben alusszák örök álmukat… 🙁
Azt a mondást mi is ismerjük, amit minden kutyás tud; kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes! Amikor enyhült a kutyánk eltávozását követő fájdalom, újra, és újra előkerült a gondolat, mígnem egy nyaralás alatt eldőlt a kérdés; igen, lesz újra kutyánk. Igen, amstaff lesz. Igen, kölyökkutya lesz, méghozzá kislány. Ééés, így is lett! Többek között kedves Barátunk, egyben az állatorvosunk, dr. Hartung István, illetőleg a Syrius Kutyaiskola „igazgató bácsija”, Somogyvári József, alias Soma szakmai tanácsaira figyeltünk a kiválasztás során, de rengeteg segítséget kaptunk Gregus Anikó, alias „kutyasuttogó”, barátnénktól, és „Syrius Évitől”, az amstaffok nagy hódolójától kaptuk a végső itinert, méghozzá – milyen a Sors! – egymástól teljesen függetlenül javasolták Végh Viktória From Power of Freedom Amerikai staffordshire terrier kenneljét. Amikor megláttuk a legkisebb kölyköt, aki a Minnie nevet kapta – nomen est omen -, éreztük, hogy nem kicsik a bajok, mert szerelembe estünk az első látásra, amely már nem enged el bennünket többé.
És visszatértünk Minnie-vel oda, ahol Sárával is voltunk; a Syrius Kutyaiskola kutyaóvodájába. Izgalmas volt, hiszen még a jó 10 év előtti dolgokra emlékeztünk, az akkori segítőkre, az akkori „börtöncellákra” (ha nem viselkedett a kutya megfelelően, már-már kezelhetetlen volt, akkor be lett téve egy olyan kennelbe, ahonnan mindent hallhatot, de semmit nem látott – 15-20 perc elteltével már kezes bárányként szabadult a rabságából). Még az itatóedény is ott volt, ahol hagytuk. Ma már az egész nagypályán zajlik az óvodai foglalkozás, akkoriban egy kb. negyednyi területen örültek egymásnak az ebzetek – a létszám kb. azonos volt akkor, és most is. A nagypályán többféle gyakorlótárgy került elhelyezésre, a járópallótól a palánkig, a kúszófolyósótól a magassági akadályig, a billenő gerendától a trambulinig, sok minden, és felügyelet mellett jutott minden ebzetnek kipróbálni magát, az ügyességét, bátorságát, együttdolgozva a gazdájával, hogy erősödjön a kötelék közöttük.
Kedvenc gyakorlatom akkor is az volt, és most is örömmel néztem; a gazdák a kutyák mellé telepedtek a gyepre, és a kutyákat úgy terelgették, hogy azok keresztbe-kasba átgyalogoljanak rajtuk, a lábaikon, a törzsükön. Ezzel a gyakorlattal hihetetlenül erősödik a gazda-kutya kapcsolat.
A segítők személye a legnagyobb változás; Éva, Bogi, Laci személyében nagyon kellemes, kedves, főleg elhivatott segítőket üdvözölhettünk, és a pálya széléről is látható volt az a nagy empátia, amivel a feladathoz, a kutyákhoz, a foglalkozáshoz viszonyulnak.
Mi volt az, ami nem változott? Nem fogja elhinni elsőre senki sem: a kutyák és a gazdáik nem változtak! Ugye, hogy hihetetlen? Hiszen nemrég azt mondtuk, hogy a kutyánkat Minnie-nek hívják, és nemrégen hoztuk el a születési helyéről. Talán érzékelhető, hogy mit szeretnénk ezzel a megállapításunkkal érzékelni. A Facebookon volt egy nagyon aranyos, szellemes megjegyzés: „Még szerencse, hogy én nem kutya vagyok, hanem anya édes, egyetlen csillaga.” Onnan, ahonnan a gyakorlatozást figyeltem, minden egyes kutyára igaz az előbb említett mondás. A kutyák szertelenek, gyerekek, de rajonganak a gazdáikért, a gazdák tetetett elégedetlenséggel korholják a bohóságaikat, de szemük úgy csillog, ragyog a szeretettől, hogy nem vitás, a kiskutyák valóban nem kutyák, hanem a lelkünket beragyogó csillagok.
És azt is kevesen tudják, hogy a kutyák fülében, különösen a terrier fajtáknál, minimum 32 izom szolgálja azt, hogy a kutyánk toronymagasról ejtsen ránk, ha hívjuk. Lehet haragudni rájuk?
